A kudarcok. Emeld fel a fejed és legyél rohadt merev. Szúrj ki magad előtt egy pontot és elszántan fixírozd azt. Úgyis kétségbeesel, bepánikolsz, de ne lássák rajtad.
Hogy sírni? Jah hát sírni... nem lehet. Neked nem.
Igen, hogy elszakították azt a kis fonalat, ami a kiutat jelentette a jövőd és a céljaid felé? És még le is kapcsolták a lámpát?
Ha sötétben botorkálok, akkor sírhatnék, hisz úgysem látja senki. Leülhetnék itt és most. Sírva fakadnék, hagynám, hogy beleremegjek minden fájdalmas gondolatba. Megvonaglanék. Néha hangosan zokognék, üvöltenék, néha meg csak hagynám, hogy maguktól follyanak a könnyek és csak csuklanék. Úgyis egyedül vagyok.
De ezt nem csinálod. Hogy miért? Nem tudom. Talán mert te, te vagy. És rohad messze kerültél önmagadtól. Ez pedig az utolsó tulajdonságaid egyike, ami veled tarthat a jelenlegi helyzetedbe. Őrizd meg! Tartsd fenn a látszatot! Hazudj magadnak is! És minden jó lesz. Ilyen akartál lenni. A kudarcok miatt ne lépj vissza, ne dobd félre azt ami vagy!
Hogy fáj? Máskor is fájt már. Túléled.
Nem a túlélés a lényeg, hanem hogy lépni tudjak. Tenni. Létezni. Haladni.
Nem tudsz. Ha fel is állsz, úgyis újra padlóra kerülsz. Akkor ugyan hova akarsz haladni? Maradj inkább fekve, élvezd a kényelmet és az ürességet. Bízz abban, hogy teljesen megszabadulsz önmagadtól, így végre békére találsz.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése