Rohadt nehéz arról írni, ami nincs

Ezért is nem írtam tovább a blogot.

Most közzétettem pár olyan bejegyzést, amit piszkozatként, befejezetlenül hagytam.

Istenem, London...

Mit is mondhatnék... annyiszor próbáltam már fejben összeszedni, hogy mi van most velem, de persze én képtelen vagyok egy teljes és átfogó képet adni erről. Nem lehet leírni milyen érzés, mikor reggel a villamoson veszem észre, hogy az a ruha van rajtam, amit az utolsó hétvégémen a Jamie's-ben elköltött vacsora alkalmával is viseltem. Ott Canary Wharf-ban... Vagy mikor próbálok elolvasni egy bejegyzést egy au pair blogban, látok képeket, beszélgetek még kint levőkkel és tényleg felfordul a gyomrom.

Mióta itthon vagyok senki nem kérdez Londonról, nincs alkalmam mesélni róla és ez fáj.

Sok dolgot csinálok, jelentkeztem az iskolaújsághoz, járok angolra, próbálok fogyni, igyekszek pedáns hallgató lenni, barátkozok a tanárokkal, hétvégenként hazajárok apához blablabla...

De nem találom a helyem.

Unatkozok, nincs semmi igazán nagy, fontos, meghatározó... Nincs katarzis vagy sorsfordítás. Elég langyos. Szóval csak teszem a dolgom.

Én nem mondok búcsút Londonnak. Nem mostanában fogok visszatérni oda, de egyszer biztosan. Most jönnek új helyek, mert menni fogok, mennem kell :)

Minden rendben. Jól vagyok. Tényleg! :D

Egy dolgot bánok, de nagyon nagyon... A Portobello Roadon szokott játszani egy együttes, akikért oda vagyok. És az utolsó szombat délelőttömet is egy kerítésen ülve, őket hallgatva töltöttem. Nem is lehetett volna jobb. Csak nem vettem tőlük cd-t, amit már hihetetlenül sajnálok... De azért csak lesz ez is valahogy valahonnan.

Róluk van szó:

Az utolsó kép, amit tesóm csinált rólam Londonban. Természetesen a kedvenc helyemen. Ugye tudjátok hol?

Nehéz ezt így leírni, de akkor én azt hiszem ezzel vége is. Ennyi voltam én mint au pair és kezdő londoner. Remélem volt pár pillanat, és egy kis szerelem a város iránt, amit sikerült átadnom.

Akit érdeklek még, az megtalál :)

Sziasztok!

Nov. 2.

Egy éve ezen a napon, ha jól emlékszem pont ilyen időtájt érkeztem meg Londonba, a családomhoz. Egy éve...

Emlékszem beléptem az új szobámba és csak azt mondogattam magamnak, hogy úristen kislány, mi a fenét csinálsz? túl messzire mentél!

Mindez egy éve történt, pont ezen a napon! És én képtelen vagyok elhinni, hogy mindaz, ami ezek után történt ma már történelem.

Take your time! Take a trip!

Sokszor, sokféleképpen elkezdtem már írni ezt a bejegyzést. De nem megy... Akarom írni a blogot és szépen akarom lezárni, de annál hülyébb minden szó és mondat, minél közelebb van a tökéleteshez, de nem éri el.

Most nem kérek bocsánatot és kezdek el mentegetőzni amiatt, hogy nem írtam. Inkább örüljünk, hogy itt és most ez a post van!

Mivel tényleg nem megy az írás, most csak azokat a jegyzeteimet fogom ide bemásolni amiket az utam során írtam a noteszembe (már amit el bírok olvasni).

Nem tudom említettem-e (és lusta vagyok megnézni), de kocsival jöttem haza. Nem emlékszem mikor jutott ez eszembe, de azóta láttam, hogy ez nem egyedi az Angliából hazatérő au pairek körében. Az én indokom annyi, hogy kellett a kaland, mindig kell... Itt volt egy lehetőség, én meg nem hagyom ki. Nálam ez így működik :). Na nem azért mert bátor vagyok, hanem pont, hogy gyáva... rettegek attól, hogy kimarad valami az életemből.

Így jött ez is.

Plusz őszintén szólva jobb is volt így, ha a dolog érzelmi oldalát nézem. Sokkal nyugodtabban tűrtem az idő múlását, úgy hogy tudtam előttem áll még valami, van mit várni és készülni kell, izgulni, nem csak felszállni egy repülőre, elköszönni, Pesten leszállni és visszazökkenni.

A lényeg, hogy jó volt így és akkor most lássuk milyen is volt az út:

Kedden indultunk, de sokáig úgy tűnt, hogy nem is megyek sehova. Cuccaim összepakolva én ugrásra készen, de sehol senki. 6 körül kellett volna a kocsinak jönnie de 11-ig semmi és én is csak akkor vettem észre, hogy nincs meg a sofőr telefonszáma... Már szívem szerint hagytam volna az egészet a picsába, mert érzelmileg az a sok hazudozás, színészkedés már rég kikészített és már tényleg csak haza akartam érni végre.

Aztán 11:30-kor megérkeztek (defekt). Craig mikor segített levinni a csomagjaimat és egy pillanatra kettesben maradtunk, megkérdezte, hogy biztos el akarok-e menni ,,ezekkel". Szívem szerint megmondtam volna neki, hogy inkább mennék szervkereskedőkkel illetve nagyjából bárkivel bárhová, minthogy eltöltsek vele még akár csak egyetlen másodpercet is az életemből.

Azt hiszem nem meséltem még, de apuka bepróbálkozott, úgyhogy sikerült elérnie, hogy még most is forog a gyomrom ha rá gondolok (ezért nem teszem), ha szól valaki hogy érdekli akkor majd leírom ezt is.

Szóval beszálltunk a kocsiba és elindultunk Dover felé. Én azt hittem, hogy Finchley-ből majd északra indulunk és elkerülő úton megyünk délre, de egyszercsak azt vettem észre, hogy azon úton megyünk végig, amin én is mindig mentem, mikor a tesómat látogattam meg. Erre elkezdtek ugyan gyűlni a könnyek a szememben, de nem hagytam magam. Az utolsó utast Docklands-ben vettük fel, ami az én kedvenc helyem az egész világon, pontosabban Canary Wharf. Az utolsó napomat is ott töltöttem és azt hiszem nem kell magyarázni mennyire jól jött ki, hogy a kivilágított felhőkarcolókat, amiktől vasárnap könnyes-mosolygós búcsút vettem nappali fényben, újra láthattam éjjeli kivilágításban. Olyan volt ez mint a keres-édes, happy end-es filmek végén a búcsú után búcsú. Olyan csendes, nyugodt és békés, mikor minden a helyére kerül és már nem is fáj az egész. A legszebb és a legmeghatóbb. Az igazi.

Innentől kezdve már csak hátra kellett dőlnöm és várni, hogy hazavigyenek. A többiek filmet néztek, de nekem ment. Egy darabig beszélgettem a mellettem ülő lánnyal, aztán pedig csak bámultam ki az ablakon.

Dovernél természetesen lekéstük a kompot, ezért 4 órát kellett várnunk.

A kocsiban a csapat jó volt. Péter az egyik a sofőr mondta, hogy ilyen romlott társasággal még nem volt dolga. Tényleg mindenki elengedte magát és jó volt, hogy nem bajlódtunk a felesleges ismerkedős körök végigfutásával. Péteréktől a várakozás alatt kaptunk Pöttyös túrórudit és sok viccet is meséltek. Amúgy mi, utasok egy korosztály voltunk, szóval a téma mindig adott volt. Az viszont érdekes volt, hogy az Angliai életünkről nem igazán esett szó, nem nagyon hoztuk szóba.

Itt Doverben kezdtem el írni a jegyzeteimet, tehát most inkább azokat másolom ide:

03:29 DOVER: Jól vagyok, jó a csapat, nevetgélünk és kiderült, hogy együtt utazunk egy tarantulával. Jó a buli!

04:56 A kompon: Kompon ülünk. Annyira szép a látvány! A hold visszatükröződik a fekete vízen. Csillagokat még mindig nem nagyon látni, de a komp olyan kellemesen ráz és ringat, hogy már nem is igazán számít.

A francia part már közelebb van mint az angol...

05:36 CALAIS: Újra a kontinensen!

05:47 Autópálya: Életem legszebb napkeltéje.

08:41 --: Ajj---elaludtam. De láss csodát, nem fáj semmim. Nyakam oké, derekam oké, egyedül a karom zsibbad... és ez a rohadt doboz is már vagy ötvenedszerre csúszik a fejemre.

Ó! WOW! Süt a nap!!! Ez gyönyörű. Nem tudom pontosan hol vagyunk, de előttem hegy, mellettem pedig élénk zöld fák suhannak el. És süt a nap! Tiszta az ég!!! (Anglia után igen, ez számít)

Nem igazán érzek semmit, csak nézem az utat és látom magunk előtt az autópályát és tudom, hogy ennek az útnak a végén, ez az autó, engem otthon tesz le.

11:36 O2-de: Német O2, de már magyarul mondja el, hogy nincs pénzem :)

14:07 SPITZENHEINHOF: Megnéztük a pókot, még mindig él. Van bent nála egy tücsök két napja, de nem vadássza le. Humánus. Lojális? (azt hiszem itt volt valami a magyar nyelvvel, álmos voltam és baromi érdekesnek találtam minden ilyen szót )

16:25 --: 3. filmen is túl vagyunk, még jó hogy engem nem köt le, már unom kicsit, de annyira nem rossz mondjuk. Persze közben kiderült, hogy kb. 10-12 órával többet fogok itt csücsülni. Én leszek az utolsó is, akit kitesznek majd holnap hajnalban. LOL

16:32 MÜNCHEN: Annika :(

19:35 --: Mikroalvások, egyre nagyobb kupi, és a nap megy le. z előző wc hihetetlen volt. Reggel láttam az utolsó wc szerű wc-t, azóta max. bokor, így kénytelen voltam használni azt... jajj!

20:12 Még mindig német autópálya: Most kezd leesni, hogy ha pl most akarnám látni a St. Paul's-t, akkor már nem tehetném meg. Sem pedig Canary Wharf felhőkarcolóit, vagy a Hyde Park fáit.

11:11 angol idő szerint ÁTLÉPTÜK a magyar határt: Emberek, hazajöttem!

01:50 BUDAPEST: Auchan parkoló, fiú a pókkal kiszáll.

02:20 MAROSVÁSÁR: Eszter kiszáll, enyém a két leghátsó ülés. Istenem de jó most elterülni. Marten's bakancsokat is röpke 26 óra után végre levehettem. Gyorsabban is haladunk a kevesebb súllyal. Jól vagyok. Fáradt, de nem álmos. Next stop is Kaposvár!

04:07 KAPOSVÁR: nem mondtam még, hogy itt végig angol idő szerint jegyzetelek.

05:01 MECSEK: Ismerős a táj. Olyan szép. Most kel fel a nap, az égbolt rózsaszín és pára száll fel a völgyből. Fura érzés. Régen ide jártunk nyaranta... azt hiszem így, hogy újra itthon vagyok ideje lenne ide is újból ellátogatni.

08:XX KUNFEHÉRTÓ: Ide behajtani mindig érdekes. Zsákfalu, védett, zárt, körülölel és az enyém.

Mikor megérkeztem nem volt otthon senki :D

Érthető. Egyrészt fél napot késtünk, másrészt ez még mindig az én életem :D :D :D és igen, ez már csak ilyen.

Mivel Pécstől már csak én voltam az egyetlen utas, elég jól sikerült összebarátkoznom a sofőrökkel és átbeszélgettük a kritikus órákat 8amikor már nem bírsz tovább ülni és várni). Sokat meséltem nekik apáról és már tényleg semmi más nem járt a fejemben.

Mikor Péterék elmentek egyedül maradtam és vártam apát. A hűtőben találtam egy töpörtyűt, leültem a csomagjaim közé a lépcsőre, a házunk előtt, kinyújtottam a lábam és körbenéztem. Sütött a nap és úgy éreztem, hogy mindez, amiről itt írtam soha nem volt, nem létezett és nem történt meg velem.

Képeket később teszek fel, de most a szerver nem a barátom... úgy tűnik.

Lesz még bejegyzés, de én már csak egy Oxford, utolsó hétvége és egy nagyon esetleges összefoglalóra gondoltam, ezért ha bárki bármit szeretne megtudni, kérdezni, kérni, akkor tegye meg... persze csak ha van még aki olvas :)

Sziasztok!

Oxford

Sajnos Oxfordról nem lehet csak úgy mesélni, legalábbis én nem tudok. Ez olyan, hogy ha azt mondom varázslatos, akkor én tudom, hogy ezzel mindent elmondtam róla, mert én láttam, de aki ezt olvassa, annak ez kb nulla infot jelent. Ezért csinálok inkább egy videot és majd meglátjátok.

I

I

I

I

V

Kerek egy hónapomba telt ezt a videot megcsinálni (eddig sosem próbáltam), de itt van.

Enjoy!

Yay!!! thats LONDON!

Lehet-e 911-et mellékesen említeni?

Ételmérgezés->gyomorrontás->mozi->Eclipse->R. Pattinson->Remember me->911

Ételmérgezés vagy allergia... egyik opció sem tetszik. Főleg mivel az egyik kedvenc kajámról van szó...
Hányingerem van, fáj a hasam és tele vagyok kiütésekkel. Ez ebben a sorrendben jött elő csupán fél óra alatt. Erről eszembe jutott, hogy csütörtökön pedig gyomorrontásom volt, mert szerdán sokat ettem. Ugyanis moziba mentünk. Volna. De nem jött össze, ezért egy rakás kajával ültünk a Trafalgaron egy rakás egér mellett (ha arra jártok, akkor próbáljátok ki, hogy amikor ott futkosnak sokan és valamelyik megáll akkor jól összecsapod a két kezed. Nagy poén, mert több egér is kiugrik ilyenkor a fűből, jó magasra. Csak úgy pattognak, aztán elszaladnak. Tényleg nagyon-nagyon vicces :D Jah és ez ott van a galéria előtti sövénynél.)

Erről az jut eszembe, hogy előző szerdán a nagyon értelmes Eclipsre bezzeg összejött a mozizás. Erről a filmről annyit, hogy a story még mindig gáz, de a képek még mindig gyönyörűek. ÉS! végre sikerült találniuk egy olyan fiút ebbe ,,sorozatba" is, akibe én is kicsit beleeshettem. Mondjuk a végén ki is nyírták...
Mert hát én úgy gondolom, hogy moziba azért megyünk, hogy hagyjuk magunkat elvarázsolni és ebbe szerintem egy ilyen két órás ,,belehabarodás" is beletartozik. Néha :)

Robert Pattinson még mindig fintorog ha meg kell csókolnia szegény Kristen Stewartot, de igazából akkor is fintorgott amikor Emilie de Ravint tepertették le vele. Most tuti megsértek valakit (de egy jó poénért... öhmm... sima poénért is... én kb a lelkemet eladnám), de nem lehet hogy ő latens homokos? Amúgy én ebben nem foglalok állást, nem vagyok rajongója, de tökre meg tudom érteni, ha valaki beleesik, mert kurva jó haja van.
És ez a gondolatmenet futott most le az agyamban így hajnali 3-kor vasalás közben, minek a végén eszembe jutott, egy szerintem érdekes kérdés.
Innen az aki, nem látta még a Remember me-t és tök tudatlanul akarja megnézni, az ne olvassa tovább.


Szóval a film végén a főhősünk meghal, mivel éppen az egyik toronyban álldogál és nézelődik ki az ablakon.
Engem ott és akkor a moziban kicsit hülyén érintett, hogy 911-et csak így bedobják. A film nem erről szólt, és ez az egész csak a legvégén jött képbe. Így már nem volt idő szót ejteni a család katasztrófájáról, vagy bemutatni bármit is ezzel kapcsolatban. Semmi. Megtörtént, mutatták, fiú meghalt, család sír, ennyi. Sajnos nem is igazán, tudom ezt megfogalmazni, de én úgy érzem, hogy ez a szept. 11 dolog nem lehet mellékszereplő, ahhoz túl fontos. Nem azért mert Amerika, hanem, mert emberek. Pont olyanok mint én.

Hát körülbelül ennyi. Ennél jobban sajnos tényleg nem tudom megfogalmazni, de már régóta rágódom ezen (a filmet még májusban láttam, ha jól emlékszem).
Ezúttal tényleg érdekelne, kinek mi a véleménye erről?

Update: Esküszöm nem írok többet erről a témáról és ezzel lezárom. De még szeretném leírni, ahogy most gondolom. Vagyis inkább csak a filmről, meg úgy általában erről használat dologról. Szóval ez az első ilyen film, ami nem 911-ről szól, de megemlíti. Valahol el kell kezdeni, az embereknek meg szokni kell (nem tudom milyen lesz már, ha majd nem lesz olyan o-o érzés ahányszor szóba kerül, de ez most mellékes). Ennek a filmnek tulajdonképpen így kellett végződnie, így volt megírva és bár kicsit groteszk, de mostmár tetszik. Folyik az élet, az emberek el vannak a saját ,,magántragédiájukban" és akkor jön egy teljesen váratlan, addig elképzelhetetlen és banális dolog ami véget vet a dolgoknak. Nincs megoldás csak egy BENG! és ennyi.

,,I don't see the ending as cheap.. it just shows how everyone has their own lives and this shows someone's life in particular who happened to be in the wrong place at wrong time.."