Annyira hiányzik anya. Jött a ,,szeretlek" csomag. Nadrág, egy ruha és a névnapi képeslap. Mikor kicsi voltam imádtam ezeket az amerikai képeslapokat. Ahogy most megláttam, ismerős szomorúságot éreztem. Édesen fájdalmasak ezek a képeslapok és csomagok. Pótlékok. Kis adagok. Jelek és emlékeztetők, hogy nem csak álom volt a múltam és anya most is van valahol, ugyanebben a világban. Legalább egy valóságban vagyunk. Furcsa, hogy néha egészen jól bírom ezt az egészet, de vannak pillanatok amikor úgy érzem hogy megszakad a szívem és innen nincs tovább. Olyankor beszürkül az az idő, ami a fájdalom elmúlása után jön. És ilyenkor, mert most is így érzem, nem is akarom hogy legyen tovább, hiszen érdektelenné válik/válok. Máskor pedig elég irreális ötleteim támadnak és komolyan kezdek el gondolkodni az időutazásról, a repülésről vagy a telepátiáról. És mivel ezek olyan dolgok, amik normál állapotomban eszembe sem jutnak, néha félek is az egésztől. Szóval ilyen a fájdalom. Akkor bukkan fel, amikor akar, hullámokban. Egyre erősödik. Először figyelmen kívül hagyod, majd betemet. Kilátástalan, csendes és tehetetlen.
Néha az is eszembe jut, hogy ez igazából meg sem történik. Minden jó és minden rendben van, normálisan, rendeltetésszerűen működik, csak valahogy fel kellene ébrednem. De vajon hogyan?
Valahol anyának itthon kell lennie, mert az úgy normális. És talán nekem sem kellene elmennem. Együtt kellene lennünk és csupa olyan dolgot kellene csinálnunk amit az átlagos emberek, családok csinálnak. Szeretnék különleges lenni, de most olykor mégis arról álmodok, hogy bárcsak átlagos lennék, átlagos családdal, vágyakkal, tervekkel, jövővel. Semmi extra, semmi egyedi vagy különc dolog. Akkor most lassan a családalapításon gondolkodnék, szépen csendesen élnék, férjhez mennék, dolgoznék, nem járnék egyetemre, nem utaznék, csak főznék és csendesen éldegélnék... Persze ez oltári nagy hülyeség, mert az alaptermészetem nem ilyen és ezen nem is tudok változtatni, vagy nem akarok... Tény hogy könnyebb lenne akkor, ha az igényeimet és a terveimet csak egy mozdulattal örökre el tudnám felejteni, mert mindez csak egy ideig lehetne kielégítő számomra. Addig amíg nem érezném hogy fel kell áldoznom magamból bármit is, főleg a függetlenségemet vagy a jövőmet. Képtelen vagyok feladni a terveimet és a céljaimat. Mert mi lehetne...? Vagy mi van a másik úton? Mit hagytam ki? Mit nem láttam és ismertem még meg? Hol nem jártam? Mi van ha nem teszem meg? És egyáltalán, miért ne?...
Hihetetlen, hogy mennyire hiányzik anya. Néha segít ha felhívom, de csak ideig óráig hat. És zavar, hogy nem is tudom mikor leszünk végre újra együtt. Így az idő sem telik és maximum az ,,egyszer úgyis hazajön" viszonylatában tudok visszaszámolni. És ez rohadt bizonytalan... Hiányzik a biztonság és a stabilitás. Minden olyan képlékeny és bizonytalan. Most kezd megint jobbra fordulni, de képtelen vagyok hinni benne hogy nem üt be újra valami. Nincs konkrét ötletem, hogy mi történhetne, de én teljes készenlétben vagyok, állandóan kattog az agyam, megfeszülve, ugrásra készen szinte várom, hogy mi lesz a következő. Nem merek pénzt költeni, mert mi van ha pont az hiányozna legközelebb... Semmi sem stabil és tartós. Nagyon nehezen viselem ezt. Elmenni is nehezebb így. Olyan mintha romokat hagynék itt. Könnyebb lenne azt sajnálni, hogy itt hagyom a családom és az otthonom, de ők együtt vannak, van hátterem és bármikor hazajöhetek, hozzájuk, mint azt, hogy én is elmegyek és utánam a vízözön. Mindenki szanaszét a világban. És mikor leszünk újra együtt? Mikor látom újra őket? Egyáltalán lehetséges ez? És ha majd hazajövök akkor mi lesz?
Hiányzol anya. Bárcsak itt lennél, legalább egy percre. Csak egy pillanatra...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése