Rohadt nehéz arról írni, ami nincs

Ezért is nem írtam tovább a blogot.

Most közzétettem pár olyan bejegyzést, amit piszkozatként, befejezetlenül hagytam.

Istenem, London...

Mit is mondhatnék... annyiszor próbáltam már fejben összeszedni, hogy mi van most velem, de persze én képtelen vagyok egy teljes és átfogó képet adni erről. Nem lehet leírni milyen érzés, mikor reggel a villamoson veszem észre, hogy az a ruha van rajtam, amit az utolsó hétvégémen a Jamie's-ben elköltött vacsora alkalmával is viseltem. Ott Canary Wharf-ban... Vagy mikor próbálok elolvasni egy bejegyzést egy au pair blogban, látok képeket, beszélgetek még kint levőkkel és tényleg felfordul a gyomrom.

Mióta itthon vagyok senki nem kérdez Londonról, nincs alkalmam mesélni róla és ez fáj.

Sok dolgot csinálok, jelentkeztem az iskolaújsághoz, járok angolra, próbálok fogyni, igyekszek pedáns hallgató lenni, barátkozok a tanárokkal, hétvégenként hazajárok apához blablabla...

De nem találom a helyem.

Unatkozok, nincs semmi igazán nagy, fontos, meghatározó... Nincs katarzis vagy sorsfordítás. Elég langyos. Szóval csak teszem a dolgom.

Én nem mondok búcsút Londonnak. Nem mostanában fogok visszatérni oda, de egyszer biztosan. Most jönnek új helyek, mert menni fogok, mennem kell :)

Minden rendben. Jól vagyok. Tényleg! :D

Egy dolgot bánok, de nagyon nagyon... A Portobello Roadon szokott játszani egy együttes, akikért oda vagyok. És az utolsó szombat délelőttömet is egy kerítésen ülve, őket hallgatva töltöttem. Nem is lehetett volna jobb. Csak nem vettem tőlük cd-t, amit már hihetetlenül sajnálok... De azért csak lesz ez is valahogy valahonnan.

Róluk van szó:

Az utolsó kép, amit tesóm csinált rólam Londonban. Természetesen a kedvenc helyemen. Ugye tudjátok hol?

Nehéz ezt így leírni, de akkor én azt hiszem ezzel vége is. Ennyi voltam én mint au pair és kezdő londoner. Remélem volt pár pillanat, és egy kis szerelem a város iránt, amit sikerült átadnom.

Akit érdeklek még, az megtalál :)

Sziasztok!

Nov. 2.

Egy éve ezen a napon, ha jól emlékszem pont ilyen időtájt érkeztem meg Londonba, a családomhoz. Egy éve...

Emlékszem beléptem az új szobámba és csak azt mondogattam magamnak, hogy úristen kislány, mi a fenét csinálsz? túl messzire mentél!

Mindez egy éve történt, pont ezen a napon! És én képtelen vagyok elhinni, hogy mindaz, ami ezek után történt ma már történelem.