Úgy szeretném ha egyszer rólam is írnának egy szép dalt. Valami igazán különlegeset. :)

Zenét akarok!
Tűzijátékot!
Azt akarom hogy ez a bódulat még sokáig tartson!
Robbanást!
Dobpergést!
Fesztivált!
Éneket!
Táncot!
Hangzavart!
Felfordulást!
Színes vakító villanásokat!
Szédülést!
A legvégén pedig csak leroskadni és arcomon gyenge, keserédes mosollyal álmodni a hűvös pázsiton.

Értsétek ahogy akarjátok

Tudom hogy nem kellene, és tudom hogy bármikor átlendülhetek a másik oldalra, de annyira jó. Amúgy a rivotrilról beszélek. Lehet nem kellett volna vele játszanom... De tényleg jobb vele.
Szar dolog egy szimpla unatkozó kis tininek lenni. világfájdalom...
De nem, mert engem a világ nem érdekel csak újra jól akarok lenni. Újra a régi. Robi is azt mondta:
jaj csak menj már vele
Daisy (lálálá... u r my Daisy) üzenete:
nem akarok
inkább visszafeküdnék még úgy
8-10 órára
roBI üzenete:
te figyi
küldjek vkit hogy felrázzon?
megtenném én is
csak ez így nem megy
Daisy (lálálá... u r my Daisy) üzenete:
inkább ne
most tényleg nagyon kínlódok
roBI üzenete:
de pont .. hogy ne kínlódj
olyan kemény csaj vagy, de ha ezt csinálod .. akkor
Daisy (lálálá... u r my Daisy) üzenete:
én kemény csaj? na de robi...
roBI üzenete:
figyelj már .. hát amikor egyetemen voltál ...
na meg most hogy nem mész vissza

Most a legfontosabb hogy fenn tudjam tartani a másokban rólam létező képet. Ezért nem lehet segíteni. Túl könnyű lenne másokra számítani, de én ezt nem engedem meg magamnak... számomra ez megalázó és undorító, hogy mégis néha megtörök. Így nem is érek semmit. Ilyen vagyok, elvárom magamtól hogy tökéletes legyek, ha nem megy akkor pedig egy szar alak vagyok, nem érdemlem meg azt a sok erőt, tudást és belém feketett bizalmat, munkát és géneket amiket kaptam. Magasak az elvárásaim és igenis kegyetlen vagyok magammal szemben, de ha lejjebb adnám akkor megaláznám magamat. Rengeteg munkám van abban ami vagyok és...
Kezdek teljesen ellazulni. Ez annyira jó. Köszönöm

Hogy mit súg a szívem?
Nem tudom. Összetörtem.

Ha egyedül nem tudod megcsinálni, ha már mások ajánlják fel a segítségüket és te kénytelen vagy elfogadni... akkor egy senki vagy. Nem érsz semmit.

Csalódtam magamban. Nem csupán azért mert nem jött össze, hanem mert elfogadtam a nővérem segítségét. Csalódtam magamban és most undorodom magamtól. Ennyire ... áhh nem írok már semmit... úgysincs értelme.

Kicsit szomorkás hangulatom van. Ma nagyjából minden rendbe jött a tegnapi nappal kapcsolatban. Sikerült felnőttként viselkednem és átmentem beszélni a gyerkőc anyukájával. Örült nekem. Egyáltalán nem haragszik senki, sem rám sem a kutyára. Deni is jól van. Tényleg nem tudom miért vagyok ilyen fáradtan szomorkás. Furcsa érzés. De azért lényegesen egészségesebb és jobb mint amit eddig éreztem. Köszönöm ezt az estét.

Ez megint egy kibaszott szarul sikerült nap. Feljelentenek. Szép... a kutyám megharapta a szomszéd kisfiút. Egy labrador nyugodt, de harap ha ragasztószalaggal tekerik körbe a száját vagy a nyakörvét rángatják. A lényeg hogy most megint cirkusz van. Komolyan nem hiszem el, hogy előbb hívtak rendőrt minthogy bevigyék a gyereket a kórházba. Ráadásul egyedül én kérdeztem meg hogy mennyire súlyos... ők meg csak azzal voltak elfoglalva hogy minél hatásosabb és tragikusabb legyen minden. Barmok! Undorító. Szidjanak, nem bánom, de a gyerek legyen már az első, basszus!
Nagyon rendes volt a rendőr. Elfogadta hogy tényleg elismerem és minden felelősséget vállalok. Kijött az állatorvos is. Ő csak ránézett a kutyára. Elmondta hogy nagyon szép, egészséges, nincs vele gond. Holnap visszajön, megírjuk a papírt hogy egészséges, de a biztonság kedvéért két hét karantén.
Szóval holnap feljelentenek aztán ha minden igaz a jegyzőhöz kerül az ügy és végül is nem lesz semmi baj. Persze Sophieval kapcsolatban azt kell mondanom, hogy ennyivel nem úszom meg. Nem tudok érte felelősséget vállalni. 19 éves vagyok. Én kértem, könyörögtem anyának is, hogy ha meg akarja tartani akkor kerítés, kutyaház, oltás, ivartalanítás. Hónapokig kértem, könyörögtem. Aztán elment anya, elment Nóra, apának semmi köze a kutyához. És most engem fognak meghurcolni (mert ez a család biztos nem hagyja ennyiben a dolgot) és feljelenteni. Nehéz de komolyan át kell gondolnom, hogy mi legyen vele. Most erős és felelősségteljes leszek. Én is elmegyek, apa nem fog eleget törődni vele, a szomszédok parasztok, ezért megpróbálok egy rendes helyet keresni neki, ahol szeretni fogják, játszanak vele, a gazdája hagyni fogja hogy mindig a lába alatt legyen és okosan figyeljen ha éppen mással beszélget, vagy aggasson a konyhában amikor főz...
Ezt kell tennem. Ez a leghelyesebb amit tehetek érte. Klisé, de akit szeretsz azt néha el kell engedned.

Zene erre a pillanatra:

Ha már úgy ráérek:
Alter and Kiss (hozzáteszem Lakatos Márk számomra igénytelen és visszataszító, de ez a ruha csodás, és végül is egy team érdeme)



továbbá NYC Fashion Week Norma Kamali:

Ma megint nem tudtam aludni. Körülbelül hajnali 5kor -most van 7:50- kerültem olyan állapotba hogy minimum egy rövid szunyókálást kihozzak magamból, mindezt 6 órányi olvasás után, félhomályban. A kutyám mellettem szuszogott, fejét a hasamon pihentetve. Hülye szokás, hogy egy labradorral alszok, főleg mivel ez egy egyszerű simple bed, de félek egyedül. Ja persze nem a mumustól... de majdnem. Plusz képtelen vagyok elviselni azt a kínzást, amit az agyamban száguldozó gondolatok okoznak. És az a hang... Zúgás. Egyre hevesebben kezd verni a szívem a lélegzetem akadozik és egy egy gondolatra hirtelen a szívverésem is elakad. Időnként egyszerűen a kimerültségtől (gondolom én) elkezdek könnyezni. És legrosszabb esetben bepánikolok. Képtelen vagyok kiüríteni az agyam és megnyugodni. Nem tudom leállítani a bevillanó képeket...
Most éjjel az utolsó kép ami végleg eltörölte minden reményemet az alvásra a nővérem legutóbbi felvillanása volt. Ő már kint van és legutóbb mikor láttam webcamerán keresztül már egy teljesen új pólója volt. Megjegyzem nagyon jól nézett ki. És ezt én annyira utálom. Mert ő itt hagyta ezt a rohadt helyzetet, neki jó, mert halad. És tudjátok mit? Kibaszott szar érzés, hogy ő, az én álmaimat váltja valóra... önmagának. Félreértés ne essék, szeretem. A testvérem, de képtelen vagyok elviselni, a közelében élni. Nem ért és én sem értem őt. Kettőnk között a különbség csak az, hogy én ezt így látom, de szeretem. Ő is így látja, de nem szeret.
Ő szép.
Ő okos.
Ő már lediplomázott.
Ő már volt Amerikában.(mondjuk én Európa párti vagyok)
Ő biztos jobban tud mindent.
Ő majd segít, ő majd megoldja.
Ő védi anyucit, bújik, hízeleg...
Ő szebb.
Ő idősebb.
Ő a nővérem. (ebből adódóan én CSAK a húga vagyok)
Ő rendesebb, összeszedettebb.
Ő azt is megmondta, hogy én egy semmirekellő vagyok, és igen én már hiszek neki.
És ő már kurvára kint van Londonban. Írhatnám még tovább, de most minek panaszkodjak? Különben is csak magamat húzom fel azzal, hogy újra eszembe jut, hogy mindenben előttem van. Mint egy akadály. Vagy átugrom, vagy megkerülöm. De első nekifutásra mindig beleütközök.
Lehet újra étlapra teszem a rivo pajtást.
Addig zene:


Yesss

Mesivel akárhányszor találkozunk megölel és azt mondja szép vagyok. Később hozzáteszi, hogy úgy nézek ki mint Kristen Stewart. Ma pedig egy gimis osztálytársam mondta ugyanezt Mesitől teljesen függetlenül. Érdekes. Mindenesetre jól esik... mert azért ő nem egy csúnya lány, inkább az a helyes a szomszédból :D de szép és az én helyzetemben ez a lényeg.
P.S.:Vékonyabb, de ezen már dolgozunk. Nem az a célom hogy hasonlítsak valakire hanem hogy az legyek aki igazából vagyok, az aki képként már létezik bennem. Ezért bármeddig elmegyek.

Amúgy ez egy jobb nap... Még megy.

Nem írok most arról hogy miért kezdek blogot írni. Különben sem hiszem hogy ez hosszú életű dolog lenne.
Ma kaptam egy sorselemzést, csak úgy. Elég érdekes. Egy olyan embernek aki állandóan az esze és a szíve közt vacillál azt kijelenteni, hogy meg kell tanulnia a szívére hallgatni... Érdekes. Olyan mintha jött volna a semmiből egy fekete-fehér csíkos pólóban feszítő döntőbíró, aki anélkül hogy egy szóval vagy pillantással kértem volna rá bemutatja a győztest. Ennyi? Ez lenne a megoldás? Biztosan én vagyok túlságosan is gyanakvó és én komplikálom ennyire túl a dolgokat, de ez nekem sántít.
Szerinte, vagyis a sorsom szerint nekem az a feladatom hogy tanuljak meg a szívemre hallgatni. Ezzel nem is lenne gond, de az igazat megvallva van eszem is és nem fogom csak úgy kizárni. Eddig is sokkal inkább a racionalitás felé vonzódtam. Ami tény az tény. Ugyan az ember saját érzelmei alapján ezeket a dolgokat egész ügyesen formálja saját igazságává. Így lép be a szív. Ezért nehéz. Tudom mi a kötelességem és tudom, hogy mire vágyok.Hiszem hogy az ember nem cselekszik önmaga ellen. Ezt kell összehozni és ebből nem lehet kizárni a felelős és értelmes gondolkodást.