,,Azt olvastam valahol, hogy az nem alszik jól, aki nem azt az életet éli, amelyet szeretne, és fél elaludni, mert addig sem azt csinálja, amit akar, és van egy legbelső félelme, hogy mi van, ha másnap reggel nem ébred fel, és már soha nem viszi véghez a vágyott dolgokat."

http://cotcot.hu/divat/cikk/4976

,,Biztos vagy benne?"

,,Nem, de mindig van más irány... és ez megnyugtat."
Néztem a térképet meg a műholdas képeket Fincleyről. Hirtelen elszédültem és nagyon egyedül érzetem magam. Megint kezdek pánikba esni. Régóta tartok tőle, hogy beteg leszek. Nem is értem... Nagyon várom már az utazást, de közben maradnék is. Nehéz elmenni, de nehezebb maradni. És valahol érzem is, hogy felesleges minden tettem vagy döntésem, mert amire igazán szükségem lenne, nem kapom meg. Szóval tehetek bármit, mehetek bárhova, írhatok ide annyit amennyit akarok, beszélhetek bárkivel... csak a körülmények változhatnak, de a dolog lényege nem fog.

Fájni fog és szomorú így itt hagyni ezt a házat. Én voltam itt az utolsó aki miatt volt még benne lélek... És most én is magára hagyom.

Annyira hiányzik anya. Jött a ,,szeretlek" csomag. Nadrág, egy ruha és a névnapi képeslap. Mikor kicsi voltam imádtam ezeket az amerikai képeslapokat. Ahogy most megláttam, ismerős szomorúságot éreztem. Édesen fájdalmasak ezek a képeslapok és csomagok. Pótlékok. Kis adagok. Jelek és emlékeztetők, hogy nem csak álom volt a múltam és anya most is van valahol, ugyanebben a világban. Legalább egy valóságban vagyunk. Furcsa, hogy néha egészen jól bírom ezt az egészet, de vannak pillanatok amikor úgy érzem hogy megszakad a szívem és innen nincs tovább. Olyankor beszürkül az az idő, ami a fájdalom elmúlása után jön. És ilyenkor, mert most is így érzem, nem is akarom hogy legyen tovább, hiszen érdektelenné válik/válok. Máskor pedig elég irreális ötleteim támadnak és komolyan kezdek el gondolkodni az időutazásról, a repülésről vagy a telepátiáról. És mivel ezek olyan dolgok, amik normál állapotomban eszembe sem jutnak, néha félek is az egésztől. Szóval ilyen a fájdalom. Akkor bukkan fel, amikor akar, hullámokban. Egyre erősödik. Először figyelmen kívül hagyod, majd betemet. Kilátástalan, csendes és tehetetlen.
Néha az is eszembe jut, hogy ez igazából meg sem történik. Minden jó és minden rendben van, normálisan, rendeltetésszerűen működik, csak valahogy fel kellene ébrednem. De vajon hogyan?
Valahol anyának itthon kell lennie, mert az úgy normális. És talán nekem sem kellene elmennem. Együtt kellene lennünk és csupa olyan dolgot kellene csinálnunk amit az átlagos emberek, családok csinálnak. Szeretnék különleges lenni, de most olykor mégis arról álmodok, hogy bárcsak átlagos lennék, átlagos családdal, vágyakkal, tervekkel, jövővel. Semmi extra, semmi egyedi vagy különc dolog. Akkor most lassan a családalapításon gondolkodnék, szépen csendesen élnék, férjhez mennék, dolgoznék, nem járnék egyetemre, nem utaznék, csak főznék és csendesen éldegélnék... Persze ez oltári nagy hülyeség, mert az alaptermészetem nem ilyen és ezen nem is tudok változtatni, vagy nem akarok... Tény hogy könnyebb lenne akkor, ha az igényeimet és a terveimet csak egy mozdulattal örökre el tudnám felejteni, mert mindez csak egy ideig lehetne kielégítő számomra. Addig amíg nem érezném hogy fel kell áldoznom magamból bármit is, főleg a függetlenségemet vagy a jövőmet. Képtelen vagyok feladni a terveimet és a céljaimat. Mert mi lehetne...? Vagy mi van a másik úton? Mit hagytam ki? Mit nem láttam és ismertem még meg? Hol nem jártam? Mi van ha nem teszem meg? És egyáltalán, miért ne?...
Hihetetlen, hogy mennyire hiányzik anya. Néha segít ha felhívom, de csak ideig óráig hat. És zavar, hogy nem is tudom mikor leszünk végre újra együtt. Így az idő sem telik és maximum az ,,egyszer úgyis hazajön" viszonylatában tudok visszaszámolni. És ez rohadt bizonytalan... Hiányzik a biztonság és a stabilitás. Minden olyan képlékeny és bizonytalan. Most kezd megint jobbra fordulni, de képtelen vagyok hinni benne hogy nem üt be újra valami. Nincs konkrét ötletem, hogy mi történhetne, de én teljes készenlétben vagyok, állandóan kattog az agyam, megfeszülve, ugrásra készen szinte várom, hogy mi lesz a következő. Nem merek pénzt költeni, mert mi van ha pont az hiányozna legközelebb... Semmi sem stabil és tartós. Nagyon nehezen viselem ezt. Elmenni is nehezebb így. Olyan mintha romokat hagynék itt. Könnyebb lenne azt sajnálni, hogy itt hagyom a családom és az otthonom, de ők együtt vannak, van hátterem és bármikor hazajöhetek, hozzájuk, mint azt, hogy én is elmegyek és utánam a vízözön. Mindenki szanaszét a világban. És mikor leszünk újra együtt? Mikor látom újra őket? Egyáltalán lehetséges ez? És ha majd hazajövök akkor mi lesz?
Hiányzol anya. Bárcsak itt lennél, legalább egy percre. Csak egy pillanatra...

Most újra elővettem a kézirataimat. Lassan folytatni kéne ezt a könyvet csak közben eszembe jutott egy újabb történet. Mondjuk ezt már 2-3 éve kezdtem és ahogy újraolvastam észrevettem hogy azóta mennyit fejlődtem, és változtam... úgyhogy tulajdonképpen az elejét is át kellene írnom. Huhhh nem is tudom. Vagy hagyjam inkább veszendőbe menni? Kezdjek újat? De azért valljuk be rengeteg időm van rá. Csupán az egész élet :)
Jah és átnéztem a jegyzeteimet amiket különböző cikkekhez írtam. Az az igazság hogy már felét nem értem. A másik gond pedig, hogy sokmindent máshogy gondolok azóta. De soha semmit nem akarok megbánni sem most sem később. Nem fogok vagyis nem akarok úgy visszatekinteni semelyik munkámra, mintha az nem az akkori maximum lett volna, amit alkotni tudtam.
Persze nem ismerem magam úgyhogy ez sajnos lehetetlen. Fatalista és maximalista vagyok. Nekem minden vagy legyen a maga nemében és az én szememben tökéletes vagy pusztuljon. És többnyire minden vagy fekete, vagy fehér. Ez van. Ilyen vagyok.

Jajj ez valami borzasztóan aranyos :)

http://mymilktoof.blogspot.com/

Áhh a mérleg nem a barátom. Oké hogy most egy időre felfüggesztettem az ,,önsanyargatást" de azért bánt ez az egész dolog. -8kg oké, de nem elég. Még mindig 57 és ez... passz
50 az első állomás és addig már nincs sok.

http://elinkan.blogg.se/2009/august/

nem vagyok egy nagy ,,őseink zenéi" fan... de ami jó az jó :)
ezt a számot szombaton hallottam a tvben:

Ilyen hajpántot akarok venni. Csak el ne felejtsem...

Reggel arra ébredtem, hogy valaki a fülembe ordítja, hogy menjen mindenki Andor tanárbácsihoz. Én is?! Aztán persze kitisztult a kép. Szüreti parádé= mikrofon. De miért itt???? És miért ilyen korán??? Aztán most észrevettem, hogy eltört a fényképezőgépem usb bemenete. Szomorú. De legalább most vennem kell másikat és ez jó. Új lehetőségek, új távlatok :D
De milyet isss?

http://www.thecherryblossomgirl.com/

Nézegetem mert szép. És Flórát is látom... ő is szép. Meg a nap is süt :)
Jól vagyok.

A félelem csak egy érzés. Éhes vagy fázol...
Nem öl meg.

Nem mondhatom, hogy jobb minden, de ez egy jobb nap volt. A sebek nem mindig tűnnek el nyomtalanul, nem mindig forrnak össze tökéletesen, de egy idő után kevésbé fájnak. Sőt sokszor segítenek emlékezni. Igen ezt is túlélted! Megtörtént, több lettél. Létezel és élsz.
,,Eljött rég az a nap
Hogy az egyik csodalény kiakadt
Valami a közepén ártatlanul kifakadt:
"Nem veszem be a mesét, nekem sehogy nem áll össze ez a kép!""

,,A csúcsról ugrassz, ha azt akarod
Szabadon zuhansz
Meddig hagyod?"
/Supernem/

Elhittem, hogy különleges vagyok, nagy dolgokra születtem, sok van bennem. Azért mert mondták. Mindenki. Valószínűleg úgy gondolták, hogy ha elmondják nekem, hogy igen te sokra viszed, te más vagy, te erős vagy, neked hatnod kell, benned erő van és tűz... akkor azzal csak jót tesznek velem. Elhittem.
Most sorban jönnek a pofonok és nem értem miért nem működik az én híres egyediségem, a ,,varázserőm".
Anya azt mondta, hogy érzi (vagy tudja (nem emlékszem pontosan)), hogy én leszek a családban az aki majd a legtöbbet el fogja érni, aki legsikeresebb lesz.
Elhittem.
A barátaim azt mondták különleges, egyedi, egyszeri és megismételhetetlen vagyok.
Elhittem.
A tanáraim azt mondták tehetséges, okos, intelligens és elég tettre kész vagyok.
Nekik is hittem.
Nővérem elmondta, hogy egy senki vagyok...
Elhittem.
És mégis mindenki értetlenül áll a jelenem felett és csak csóválják a fejüket.
És hazudnak tovább!!! Még most sem őszinték! És én még mindig hiszek...
Nekik itt nincs tét. Most már amúgy is kellemetlen és körülményes lenne bevallani, hogy tévedtek. Hiába kérem őket, hogy ne hazudjanak, ne akarjanak nekem jót. Hagyjanak magamra, ha kérem legyenek őszinték.
Nekik ebben nincs veszíteni valójuk, hiszen egyszer úgyis kikecmergek ebből, úgyis vége lesz. Ők azt kivárják és újra elmondhatják, hogy látod nekünk igazunk volt és amikor te nem is hittél magadban mi tartottuk benned a lelket, támogattunk.
És ez az a gondolat, amire én gonosz mosolyra húzom a számat és némán felteszem a kérdést, hogy mi van ha nem kecmergek ki, de mégis vége lesz... Én befejezhetem.

A kudarcok. Emeld fel a fejed és legyél rohadt merev. Szúrj ki magad előtt egy pontot és elszántan fixírozd azt. Úgyis kétségbeesel, bepánikolsz, de ne lássák rajtad.
Hogy sírni? Jah hát sírni... nem lehet. Neked nem.
Igen, hogy elszakították azt a kis fonalat, ami a kiutat jelentette a jövőd és a céljaid felé? És még le is kapcsolták a lámpát?
Ha sötétben botorkálok, akkor sírhatnék, hisz úgysem látja senki. Leülhetnék itt és most. Sírva fakadnék, hagynám, hogy beleremegjek minden fájdalmas gondolatba. Megvonaglanék. Néha hangosan zokognék, üvöltenék, néha meg csak hagynám, hogy maguktól follyanak a könnyek és csak csuklanék. Úgyis egyedül vagyok.
De ezt nem csinálod. Hogy miért? Nem tudom. Talán mert te, te vagy. És rohad messze kerültél önmagadtól. Ez pedig az utolsó tulajdonságaid egyike, ami veled tarthat a jelenlegi helyzetedbe. Őrizd meg! Tartsd fenn a látszatot! Hazudj magadnak is! És minden jó lesz. Ilyen akartál lenni. A kudarcok miatt ne lépj vissza, ne dobd félre azt ami vagy!
Hogy fáj? Máskor is fájt már. Túléled.
Nem a túlélés a lényeg, hanem hogy lépni tudjak. Tenni. Létezni. Haladni.
Nem tudsz. Ha fel is állsz, úgyis újra padlóra kerülsz. Akkor ugyan hova akarsz haladni? Maradj inkább fekve, élvezd a kényelmet és az ürességet. Bízz abban, hogy teljesen megszabadulsz önmagadtól, így végre békére találsz.

Hát ez most szíven ütött.
Minden könyvet elolvastam, amit itthon vagy az interneten találtam. Még anya járványtanos könyvét is. Szóról szóra, betűről betűre.
Végül már csak a Harry Potter 7 maradt. Ezért 2 napja elkezdtem. Nem igazán érdekelt, de azért elég érdekes és a célnak megfelel.
Hogy mi cél? találjátok ki... Vajon mi lehet egy olyan ember célja, aki rosszabb perceiben rivotrilt vesz be?
Különben is mániámmá vált az olvasás és szerelmes vagyok a könyvekbe. Minden történetbe külön-külön egyenként.
De erre nem számítottam. Dobby meghalt. Ez olyan, mintha a Micimackó írója fanyar humorral egy rosszabb pillanatában kicsinálná Malackát. Bumm! És kész.
Hát ez a véleményem.

Attól függetlenül, hogy nem tervezem, hogy férjhez megyek mégis elgondolkodtam azon, hogy milyen lenne az én esküvőm.
Biztos, hogy egy nagy cseresznyés kertben lenne, amikor már elkezdenek hullani a virágok szirmai. Nem lennének székek, nem lenne kis pavilon csak a fák, magas fű és vendégek. Hogy pontosan hányan, azt nem tudom, de nem olyan sokan. Nem lenne díszlet. Kék ég, zöld fű és a hulló rózsaszín szirmok. Kellene szellő is, hogy szebb ívben hulljanak a virágok és ha szerencsés lennék még szinte táncolnának is :)
A ruhám valami ilyesmi lenne, hátul nagy masnival:
A hajam kiengedném és azt hiszem margaréta, százszorszép vagy pitypang... igen pitypang koszorú lenne rajtam.
A zene... öhmm hát fuvola. De csak egy. Az pont elég...
Nagyjából ezek a körvonalak.
Jah és lehet, hogy csak azért mondom most ezt, mert fázik a lábam, de egy rövid UGG csizma lenne rajtam. Világos krémszínű...
Jajj és igen, szeretném ha addigra előbújnának a szeplőim is.
Igen igen azt hiszem így valahogy... Nagyon szép lenne. Ott lenne minden barátnőm. Ilona, Nóri, Lilla, Mesi, Flóra, Bia, Petra, Neszta... mindenki. És a családom. Fiatalok lennénk, és boldogok...

Üres a ház. Pár hete sokszor álltam egy-egy szobában és kerestem valamit, miközben üres tekintettel bámultam magam elé a levegőbe. Aztán mint aki felébred, hirtelen látni kezdtem, kifordultam a szobából és bezártam az ajtaját. Általában nem tudtam miért és mikor mentem oda csak álltam ott. Most régóta nem nyitottam ki anya és a Nóra szobáját. Pedig soha nem volt szokásunk zárni a szobákat, de nem akarom, hogy az arcomba röhögjön az elhagyott szobák üressége. Nem akarom, hogy átjárja az egész házat a szobák jellegtelensége. Mert ugyan a falak állnak és az ő dolgaik mind a helyükön vannak, de maga a szoba lelke nincs itt. Egyszerűbb bezárni és nem menni még egyszer oda.



,,Aki elmegy, annak könnyű. De aki itt marad! Csak ül, bámul bele a semmibe, mint egy eszelős." Tisza Kata

nem írtam egy ideje.
Az jutott eszembe, hogy hiányzik a mese az életemből.
Rengeteget olvasok és néha nagyon fájnak az érzelmek, de azok nem a sajátjaim. Ez most olyan instant élet.
Na itt van Robika. Beszélgetek vele...

Nora (CSWS) pici atim üzenete:
miért nincs kaja?
Daisy (lálálá... u r my Daisy) üzenete:
mert én most magamnak mit vegyek
annyira ennék már egy pizzát de hát azt nemárhogymajdéntényleg
azt kell enni amit apa eszik
úgyhogy inkább már nem is eszek
különben is egy kicsi kemény gombóc a gyomrom
Nora (CSWS) pici atim üzenete:
dehát miért nem eszel meg egy pizzát mész el boltba és veszel egyet?
fagyasztottat vagy mész be halasra v vmi?
Daisy (lálálá... u r my Daisy) üzenete:
olyan halasira vágyom, de most egyedül üljek be meg ahhoz pénzt is kell kérni aputól és az kb 1000ft és ha már lenne annyim akkor inkább vennék egy ruhát
mert az is elég fájdalmas ám hogy mindenki vesz ruhát
anya is mondja
te is
apa is tegnap beállított hogy vett egy pulcsit
najó tudom hogy ez gyerekes meg minden
de akkoris nehéz ám így hogy kockáztattam és nem mentem vissza a suliba és baszhatom az egészet
Nora (CSWS) pici atim üzenete:
nem megértem szöszi
megértem

Szóval ezek csak ilyen kis szösszenetek az életemből.

Daisy (lálálá... u r my Daisy) üzenete:
jó de aludni nem tudok, nem tudok kihez szólni ráadásul ez a hülye feljelentés
minden nagyon szar
ez a kurva ház is tök üres
kaja nincs
apuhoz meg egyre kevesebbet járok mert dolgozik és baszogat
anya nem ért semmit
a barátaim messze vannak

És egy a kutyáról:

Daisy (lálálá... u r my Daisy) üzenete:
nem viszem
megy
Nora (CSWS) pici atim üzenete:
ne engedd neki
Daisy (lálálá... u r my Daisy) üzenete:
aha oké
majd akkor nem engedem

szóval légyszi ne mondd hogy beteg dolgaim vannak
shibuya üzenete:
jaj szabi ne add mar a szamba a szavakat
Daisy (lálálá... u r my Daisy) üzenete:
oké bocs
shibuya üzenete:
azt hiszed en nem vagyok emberi es nem ertek meg semmit
Daisy (lálálá... u r my Daisy) üzenete:
én tudom hogy megértesz de te a legjobbat akarod nekem és segíteni akarsz, de Ilona én esküszöm hogy ennyire szar és nehéz még sohasem volt
ezért nehéz azt hallani hogy igenis erős vagy meg hogy szedd össze magad, képes vagy rá, több van benned

Csend lett. A két jó barát csak ült lecsüggesztett fejjel.
Először Rugyin szólalt meg:
-Hát, testvér most én is elmondhatom Kolcovval :,, Hová tudtál így elvezetni, hová sodortál, ifjúságom, hogy most már nincsen merre lépnem..." De hát mindenre alkalmatlan vagyok, csakugyan nincs számomra tennivaló a földön? Sokszor feltettem magamban ezt a kérdést , s bármennyire igyekeztem is leszállítani lelkemet a magam szemében, lehetetlen volt nem éreznem, hogy bennem olyan erők vannak, amilyenekkel nem minden ember van megáldva! De miért maradnak ezek az erők terméketlenek?.... megszelídültem, alkalmazkodni akarok a körülményekhez, keveset akarok, közeli célt szeretnék elérni, s legalább valami jelentéktelen hasznát látni az életemnek. De nem, nem sikerül! Mit jelent ez? Mi gátol abban, hogy úgy éljek és hassak, mint más? Mostanában csak erről álmodozom. De mihelyt sikerül biztos helyzetbe jutnom, s megvetni a lábam bizonyos ponton, a sors valósággal lesodor onnan... Miért van ez így? Fejtsd meg nekem ezt a rejtélyt.

Ivan Szergejevics Turgenyev: Rugyin

Ezt pár napja írtam hajnalban. Nem tudtam aludni. Azt hiszem ez volt a csúcspont.
most is a legutóbbi tanács jutott eszembe. ,,hallgass a szívedre”. De mit tegyek ha szívem már nem mond semmit. Az eszem már rég nem képes felfogni a körülöttem folyó történéseket így képetelenné váltam racionális, érvekkel történő, megalapozott és józan lépéseket tenni. de most elértem azt a pontot ahol már tényleg nem látok semmit. nincs előre. vissza sem léphetek, mert ugyan ha rossz irányba is, de elindultam olyan döntések alapján amiket meghozataluk idején saját érdekemben hoztam. Úgy hittem és hiszem is hogy az ember nem cselekszik önmaga ellen a döntés pillanatában mindenféleképpen az akkori tudásunkhoz és élethelyzetünkhöz mérten kizárólag a helyes úton haladhatunk tovább. De most nincs semmilyen út. Meg fogok őrülni. Nem vagyok képes elfogadni azt ami történik. Én tényleg sokszor elgondolkodtam már azon hogy meddig bírom még. Összetörtem, megsemmisültem. De ez hazugság hiszen még mindig itt vagyok. Komoly és tényleges sebeket kaptam. És még mindig bírom. Ezt nem hiszem el. Képtelen vagyok feladni. Sokszor eszembe jut hogy ha egyszer összeroppannék végre átadhatnám a vezetést az életem felett másnak. Sokan szeretnek és elképesztően gyorsan alakulna egy csapat az én megmentésemre. Milyen kényelmes és megnyugtató lenne… És milyen megalázó. A baj csak az hogy képtelen vagyok feladni. Olyan ez mintha egy szerencsétlen duracell nyuszi lennék aki habár áttörhetetlen falba ütközik, tovább rugdossa azt. nem képes feladni. És végül az elem nem merül le, de a játék tönkremegy és megsemmisül. Bennem is megvan a lendület, az akarat és az elszántság képes lennék elkötelezni magam, de képeteln vagyok haladni. Nincs aminek élhetnék. Megpróbáltam mindent és minden döntésemért teljes felelősséggel és erővel dolgoztam. Annyira erősen próbáltam. Rossz irányba indultam. Ezek után mertem kockáztatni, otthagytam az iskolát.Erősen dolgoztam azon hogy kijussak külföldre. Körülöttem még az is kijutott aki nem akart. Csak én nem. Pedig biztos vagyok benne hogy én akarom legjobban és én tettem érte a legtöbbet. De semmi.
Úgy érzem magam mint akit megvertek. Esküszöm megtanultam a leckét. Befogom a szám. Elhiszem hogy kevés vagyok, egy nulla. És mégis aki így elintézett tudja, nem tudom honnan de továbbra is látja rajtam, hogy ennyi nem volt elég. Ezért újra és újra a földre nyom amikor próbálok talpra állni. És hiába könyörgök neki néha dühtől remegve, összeszorított fogakkal sírva, vagy lehajtott fejjel, teljes megadással… ő folytatja, elgáncsol, földre nyom. Tudom hogy valamit meg kell értenem, de képtelen vagyok rá. Mert nem látom hogy mit! Egyszerűen nem látom. És nem üthetek vissza! Hiába kérdezek, nem jön válasz. Hazudhatom hogy megtanultam, megértettem… De semmi.
Lassan tényleg el kell hinnem hogy ez egy olyan folyamat része amit valaki vagy valami irányít hiszen én tényleg mindent megtettem és nincs oka annak ami miatt mégis kudarcot vallok. Nincs.
Úgy érzem ebbe az egészbe egyikünknek bele kell halnia és sajnos ha végiggondolom, lehetek én kitartó, de ez erősebb mint én így valószínűleg én leszek az…

Táncolnék.Egy óriási teremben ahol nincs senki más csak mi. A fligthless bird szólna és mi lassan táncolnánk. Persze én kivételesen tudnék is. Szép ruhám lenne, valami nagyon könnyű és finom anyagú. A cipőm csillogna. A fiú farmerban és szürke pulcsiban lenne. És egész éjjel csak táncolnánk. Vagy örökké. Ezentúl mindig...

(ezt most találtam, szerintem szép)

ttp://link.brightcove.com/services/player/bcpid14146762001?bclid=9413854001&bctid=10528664001
hol van már ez a video?
(What sarah said)

Nehéz talpra állni.
Úgy érzem magam mintha nagyon megvertek volna...

szédülök. újra és újra elsötétül minden. megpróbálok kimenni a fürdőszobába. a polcoknak támaszkodva bukdácsolok. elérem a mosdókagylót. megnyitom a csapot, megvárom hogy jéghideg víz follyon belőle. megmosom az arcom. melegem van, de kiráz a hideg. érzem hogy újra megszédülök. görcsösen kapaszkodok a mosdókagylóba. mikor enyhül a szédülés újra teleengedem a tenyerem vízzel és belehajtom az arcom. a hajam is vizes lesz. mikor újra felemelem a fejem hirtelen felfordul a gyomrom. most a csuklómat tartom a már jéghideg víz alá. szárazra dörzsölöm a kezeimet majd a tarkómat kezdem masszírozni háttal a mosdónak támaszkodva. az ujjaim jéghidegek. mi lehet ez? már második napja.