London's

Ezt pár napja írtam hajnalban. Nem tudtam aludni. Azt hiszem ez volt a csúcspont.
most is a legutóbbi tanács jutott eszembe. ,,hallgass a szívedre”. De mit tegyek ha szívem már nem mond semmit. Az eszem már rég nem képes felfogni a körülöttem folyó történéseket így képetelenné váltam racionális, érvekkel történő, megalapozott és józan lépéseket tenni. de most elértem azt a pontot ahol már tényleg nem látok semmit. nincs előre. vissza sem léphetek, mert ugyan ha rossz irányba is, de elindultam olyan döntések alapján amiket meghozataluk idején saját érdekemben hoztam. Úgy hittem és hiszem is hogy az ember nem cselekszik önmaga ellen a döntés pillanatában mindenféleképpen az akkori tudásunkhoz és élethelyzetünkhöz mérten kizárólag a helyes úton haladhatunk tovább. De most nincs semmilyen út. Meg fogok őrülni. Nem vagyok képes elfogadni azt ami történik. Én tényleg sokszor elgondolkodtam már azon hogy meddig bírom még. Összetörtem, megsemmisültem. De ez hazugság hiszen még mindig itt vagyok. Komoly és tényleges sebeket kaptam. És még mindig bírom. Ezt nem hiszem el. Képtelen vagyok feladni. Sokszor eszembe jut hogy ha egyszer összeroppannék végre átadhatnám a vezetést az életem felett másnak. Sokan szeretnek és elképesztően gyorsan alakulna egy csapat az én megmentésemre. Milyen kényelmes és megnyugtató lenne… És milyen megalázó. A baj csak az hogy képtelen vagyok feladni. Olyan ez mintha egy szerencsétlen duracell nyuszi lennék aki habár áttörhetetlen falba ütközik, tovább rugdossa azt. nem képes feladni. És végül az elem nem merül le, de a játék tönkremegy és megsemmisül. Bennem is megvan a lendület, az akarat és az elszántság képes lennék elkötelezni magam, de képeteln vagyok haladni. Nincs aminek élhetnék. Megpróbáltam mindent és minden döntésemért teljes felelősséggel és erővel dolgoztam. Annyira erősen próbáltam. Rossz irányba indultam. Ezek után mertem kockáztatni, otthagytam az iskolát.Erősen dolgoztam azon hogy kijussak külföldre. Körülöttem még az is kijutott aki nem akart. Csak én nem. Pedig biztos vagyok benne hogy én akarom legjobban és én tettem érte a legtöbbet. De semmi.
Úgy érzem magam mint akit megvertek. Esküszöm megtanultam a leckét. Befogom a szám. Elhiszem hogy kevés vagyok, egy nulla. És mégis aki így elintézett tudja, nem tudom honnan de továbbra is látja rajtam, hogy ennyi nem volt elég. Ezért újra és újra a földre nyom amikor próbálok talpra állni. És hiába könyörgök neki néha dühtől remegve, összeszorított fogakkal sírva, vagy lehajtott fejjel, teljes megadással… ő folytatja, elgáncsol, földre nyom. Tudom hogy valamit meg kell értenem, de képtelen vagyok rá. Mert nem látom hogy mit! Egyszerűen nem látom. És nem üthetek vissza! Hiába kérdezek, nem jön válasz. Hazudhatom hogy megtanultam, megértettem… De semmi.
Lassan tényleg el kell hinnem hogy ez egy olyan folyamat része amit valaki vagy valami irányít hiszen én tényleg mindent megtettem és nincs oka annak ami miatt mégis kudarcot vallok. Nincs.
Úgy érzem ebbe az egészbe egyikünknek bele kell halnia és sajnos ha végiggondolom, lehetek én kitartó, de ez erősebb mint én így valószínűleg én leszek az…