London's

Elhittem, hogy különleges vagyok, nagy dolgokra születtem, sok van bennem. Azért mert mondták. Mindenki. Valószínűleg úgy gondolták, hogy ha elmondják nekem, hogy igen te sokra viszed, te más vagy, te erős vagy, neked hatnod kell, benned erő van és tűz... akkor azzal csak jót tesznek velem. Elhittem.
Most sorban jönnek a pofonok és nem értem miért nem működik az én híres egyediségem, a ,,varázserőm".
Anya azt mondta, hogy érzi (vagy tudja (nem emlékszem pontosan)), hogy én leszek a családban az aki majd a legtöbbet el fogja érni, aki legsikeresebb lesz.
Elhittem.
A barátaim azt mondták különleges, egyedi, egyszeri és megismételhetetlen vagyok.
Elhittem.
A tanáraim azt mondták tehetséges, okos, intelligens és elég tettre kész vagyok.
Nekik is hittem.
Nővérem elmondta, hogy egy senki vagyok...
Elhittem.
És mégis mindenki értetlenül áll a jelenem felett és csak csóválják a fejüket.
És hazudnak tovább!!! Még most sem őszinték! És én még mindig hiszek...
Nekik itt nincs tét. Most már amúgy is kellemetlen és körülményes lenne bevallani, hogy tévedtek. Hiába kérem őket, hogy ne hazudjanak, ne akarjanak nekem jót. Hagyjanak magamra, ha kérem legyenek őszinték.
Nekik ebben nincs veszíteni valójuk, hiszen egyszer úgyis kikecmergek ebből, úgyis vége lesz. Ők azt kivárják és újra elmondhatják, hogy látod nekünk igazunk volt és amikor te nem is hittél magadban mi tartottuk benned a lelket, támogattunk.
És ez az a gondolat, amire én gonosz mosolyra húzom a számat és némán felteszem a kérdést, hogy mi van ha nem kecmergek ki, de mégis vége lesz... Én befejezhetem.