London's

Csend lett. A két jó barát csak ült lecsüggesztett fejjel.
Először Rugyin szólalt meg:
-Hát, testvér most én is elmondhatom Kolcovval :,, Hová tudtál így elvezetni, hová sodortál, ifjúságom, hogy most már nincsen merre lépnem..." De hát mindenre alkalmatlan vagyok, csakugyan nincs számomra tennivaló a földön? Sokszor feltettem magamban ezt a kérdést , s bármennyire igyekeztem is leszállítani lelkemet a magam szemében, lehetetlen volt nem éreznem, hogy bennem olyan erők vannak, amilyenekkel nem minden ember van megáldva! De miért maradnak ezek az erők terméketlenek?.... megszelídültem, alkalmazkodni akarok a körülményekhez, keveset akarok, közeli célt szeretnék elérni, s legalább valami jelentéktelen hasznát látni az életemnek. De nem, nem sikerül! Mit jelent ez? Mi gátol abban, hogy úgy éljek és hassak, mint más? Mostanában csak erről álmodozom. De mihelyt sikerül biztos helyzetbe jutnom, s megvetni a lábam bizonyos ponton, a sors valósággal lesodor onnan... Miért van ez így? Fejtsd meg nekem ezt a rejtélyt.

Ivan Szergejevics Turgenyev: Rugyin