I just don't understand.

Azota is ertetlenul allok a dolog elott. Nem hitegetem magam. Jobb nem is foglakozni vele, megis, bar egyre nehezebb, megis ujra es ujra probalom felidezni, ujra latni csukott szemmel.
Igyekszem nem gondolni ra, mondogatni magamnak, hogy nekem erre nincs szuksegem, nem adom fel ujra magambol azt a kis apro darabkat, nem engedek egy centit sem a fuggetlensegembol. Megegyszer nem!
Kozben pedig bekuszik a gondolat, hogy csak egyszer, elvegre almodozni szabad. Az meg nem jelent semmit. Ha ennel tobb nem tortenik, akkor az az en titkom marad es senki nem fog tudni rola... De ez nem igy van. Ki tudja mi lesz a vege? Jobb el sem kezdeni.

Az emberek tekintete altalaban talakozik. Idegeneke. Ez tok altalanos es megszokott. Megis van par alkalom, egyszeri eset, ami percekre, orakra,talan napokra kizokkent, elgondolkodtat vagy eppen osszezavar.
A tekinteted talakozik az ,,ovevel" es mintha megallna az ido. Keptelen vagy eleg gyorsan elforditani a fejed. Es persze hiaba tudod, hogy csupan egy masodperc volt az egesz, kesobb megis annyira szegyelled magad, mintha szemermetlenul bamultad volna orakon keresztul.
Kek a szeme.
Olyan mint mikor megvagod az ujjad. Nem tortenik semmi komoly vagy szokatlan. Hiretelen jon es egy eles villanas utan ott marad az a halvany vonal emlekeztetoul. Egy darabig.
Ma teljesen veletlenul talalkozott igy a tekintetunk. De talakozott. Tenyleg nem bamultam, sot ha jol emlekszem eppenseggel meg csak ra pillantani sem allt szandekomban.
Nem tudom ezt jol leirni... kristalytiszta es pengeeles... ezek olyan szavak amikkel jellemeznem ha lehetne azt a pillanatot.
Mintha valami tortent volna. Mintha valami eldolt volna.

Pedig semmi nem tortent. Es ez igy jo.

Csak vannak ezek a pillanatok. Amik tovabb elnek mint a tobbi. Elkisernek egy darabon, par oran at fogjak a kezed, setalnak veled, ulnek melletted. De az eleted soran csak jonnek-mennek. Nem is akarod megfogni oket, mert a tunekenysegukkel szepek.
Es szerintem tenyleg csodalatosak.