Take your time! Take a trip!

Sokszor, sokféleképpen elkezdtem már írni ezt a bejegyzést. De nem megy... Akarom írni a blogot és szépen akarom lezárni, de annál hülyébb minden szó és mondat, minél közelebb van a tökéleteshez, de nem éri el.

Most nem kérek bocsánatot és kezdek el mentegetőzni amiatt, hogy nem írtam. Inkább örüljünk, hogy itt és most ez a post van!

Mivel tényleg nem megy az írás, most csak azokat a jegyzeteimet fogom ide bemásolni amiket az utam során írtam a noteszembe (már amit el bírok olvasni).

Nem tudom említettem-e (és lusta vagyok megnézni), de kocsival jöttem haza. Nem emlékszem mikor jutott ez eszembe, de azóta láttam, hogy ez nem egyedi az Angliából hazatérő au pairek körében. Az én indokom annyi, hogy kellett a kaland, mindig kell... Itt volt egy lehetőség, én meg nem hagyom ki. Nálam ez így működik :). Na nem azért mert bátor vagyok, hanem pont, hogy gyáva... rettegek attól, hogy kimarad valami az életemből.

Így jött ez is.

Plusz őszintén szólva jobb is volt így, ha a dolog érzelmi oldalát nézem. Sokkal nyugodtabban tűrtem az idő múlását, úgy hogy tudtam előttem áll még valami, van mit várni és készülni kell, izgulni, nem csak felszállni egy repülőre, elköszönni, Pesten leszállni és visszazökkenni.

A lényeg, hogy jó volt így és akkor most lássuk milyen is volt az út:

Kedden indultunk, de sokáig úgy tűnt, hogy nem is megyek sehova. Cuccaim összepakolva én ugrásra készen, de sehol senki. 6 körül kellett volna a kocsinak jönnie de 11-ig semmi és én is csak akkor vettem észre, hogy nincs meg a sofőr telefonszáma... Már szívem szerint hagytam volna az egészet a picsába, mert érzelmileg az a sok hazudozás, színészkedés már rég kikészített és már tényleg csak haza akartam érni végre.

Aztán 11:30-kor megérkeztek (defekt). Craig mikor segített levinni a csomagjaimat és egy pillanatra kettesben maradtunk, megkérdezte, hogy biztos el akarok-e menni ,,ezekkel". Szívem szerint megmondtam volna neki, hogy inkább mennék szervkereskedőkkel illetve nagyjából bárkivel bárhová, minthogy eltöltsek vele még akár csak egyetlen másodpercet is az életemből.

Azt hiszem nem meséltem még, de apuka bepróbálkozott, úgyhogy sikerült elérnie, hogy még most is forog a gyomrom ha rá gondolok (ezért nem teszem), ha szól valaki hogy érdekli akkor majd leírom ezt is.

Szóval beszálltunk a kocsiba és elindultunk Dover felé. Én azt hittem, hogy Finchley-ből majd északra indulunk és elkerülő úton megyünk délre, de egyszercsak azt vettem észre, hogy azon úton megyünk végig, amin én is mindig mentem, mikor a tesómat látogattam meg. Erre elkezdtek ugyan gyűlni a könnyek a szememben, de nem hagytam magam. Az utolsó utast Docklands-ben vettük fel, ami az én kedvenc helyem az egész világon, pontosabban Canary Wharf. Az utolsó napomat is ott töltöttem és azt hiszem nem kell magyarázni mennyire jól jött ki, hogy a kivilágított felhőkarcolókat, amiktől vasárnap könnyes-mosolygós búcsút vettem nappali fényben, újra láthattam éjjeli kivilágításban. Olyan volt ez mint a keres-édes, happy end-es filmek végén a búcsú után búcsú. Olyan csendes, nyugodt és békés, mikor minden a helyére kerül és már nem is fáj az egész. A legszebb és a legmeghatóbb. Az igazi.

Innentől kezdve már csak hátra kellett dőlnöm és várni, hogy hazavigyenek. A többiek filmet néztek, de nekem ment. Egy darabig beszélgettem a mellettem ülő lánnyal, aztán pedig csak bámultam ki az ablakon.

Dovernél természetesen lekéstük a kompot, ezért 4 órát kellett várnunk.

A kocsiban a csapat jó volt. Péter az egyik a sofőr mondta, hogy ilyen romlott társasággal még nem volt dolga. Tényleg mindenki elengedte magát és jó volt, hogy nem bajlódtunk a felesleges ismerkedős körök végigfutásával. Péteréktől a várakozás alatt kaptunk Pöttyös túrórudit és sok viccet is meséltek. Amúgy mi, utasok egy korosztály voltunk, szóval a téma mindig adott volt. Az viszont érdekes volt, hogy az Angliai életünkről nem igazán esett szó, nem nagyon hoztuk szóba.

Itt Doverben kezdtem el írni a jegyzeteimet, tehát most inkább azokat másolom ide:

03:29 DOVER: Jól vagyok, jó a csapat, nevetgélünk és kiderült, hogy együtt utazunk egy tarantulával. Jó a buli!

04:56 A kompon: Kompon ülünk. Annyira szép a látvány! A hold visszatükröződik a fekete vízen. Csillagokat még mindig nem nagyon látni, de a komp olyan kellemesen ráz és ringat, hogy már nem is igazán számít.

A francia part már közelebb van mint az angol...

05:36 CALAIS: Újra a kontinensen!

05:47 Autópálya: Életem legszebb napkeltéje.

08:41 --: Ajj---elaludtam. De láss csodát, nem fáj semmim. Nyakam oké, derekam oké, egyedül a karom zsibbad... és ez a rohadt doboz is már vagy ötvenedszerre csúszik a fejemre.

Ó! WOW! Süt a nap!!! Ez gyönyörű. Nem tudom pontosan hol vagyunk, de előttem hegy, mellettem pedig élénk zöld fák suhannak el. És süt a nap! Tiszta az ég!!! (Anglia után igen, ez számít)

Nem igazán érzek semmit, csak nézem az utat és látom magunk előtt az autópályát és tudom, hogy ennek az útnak a végén, ez az autó, engem otthon tesz le.

11:36 O2-de: Német O2, de már magyarul mondja el, hogy nincs pénzem :)

14:07 SPITZENHEINHOF: Megnéztük a pókot, még mindig él. Van bent nála egy tücsök két napja, de nem vadássza le. Humánus. Lojális? (azt hiszem itt volt valami a magyar nyelvvel, álmos voltam és baromi érdekesnek találtam minden ilyen szót )

16:25 --: 3. filmen is túl vagyunk, még jó hogy engem nem köt le, már unom kicsit, de annyira nem rossz mondjuk. Persze közben kiderült, hogy kb. 10-12 órával többet fogok itt csücsülni. Én leszek az utolsó is, akit kitesznek majd holnap hajnalban. LOL

16:32 MÜNCHEN: Annika :(

19:35 --: Mikroalvások, egyre nagyobb kupi, és a nap megy le. z előző wc hihetetlen volt. Reggel láttam az utolsó wc szerű wc-t, azóta max. bokor, így kénytelen voltam használni azt... jajj!

20:12 Még mindig német autópálya: Most kezd leesni, hogy ha pl most akarnám látni a St. Paul's-t, akkor már nem tehetném meg. Sem pedig Canary Wharf felhőkarcolóit, vagy a Hyde Park fáit.

11:11 angol idő szerint ÁTLÉPTÜK a magyar határt: Emberek, hazajöttem!

01:50 BUDAPEST: Auchan parkoló, fiú a pókkal kiszáll.

02:20 MAROSVÁSÁR: Eszter kiszáll, enyém a két leghátsó ülés. Istenem de jó most elterülni. Marten's bakancsokat is röpke 26 óra után végre levehettem. Gyorsabban is haladunk a kevesebb súllyal. Jól vagyok. Fáradt, de nem álmos. Next stop is Kaposvár!

04:07 KAPOSVÁR: nem mondtam még, hogy itt végig angol idő szerint jegyzetelek.

05:01 MECSEK: Ismerős a táj. Olyan szép. Most kel fel a nap, az égbolt rózsaszín és pára száll fel a völgyből. Fura érzés. Régen ide jártunk nyaranta... azt hiszem így, hogy újra itthon vagyok ideje lenne ide is újból ellátogatni.

08:XX KUNFEHÉRTÓ: Ide behajtani mindig érdekes. Zsákfalu, védett, zárt, körülölel és az enyém.

Mikor megérkeztem nem volt otthon senki :D

Érthető. Egyrészt fél napot késtünk, másrészt ez még mindig az én életem :D :D :D és igen, ez már csak ilyen.

Mivel Pécstől már csak én voltam az egyetlen utas, elég jól sikerült összebarátkoznom a sofőrökkel és átbeszélgettük a kritikus órákat 8amikor már nem bírsz tovább ülni és várni). Sokat meséltem nekik apáról és már tényleg semmi más nem járt a fejemben.

Mikor Péterék elmentek egyedül maradtam és vártam apát. A hűtőben találtam egy töpörtyűt, leültem a csomagjaim közé a lépcsőre, a házunk előtt, kinyújtottam a lábam és körbenéztem. Sütött a nap és úgy éreztem, hogy mindez, amiről itt írtam soha nem volt, nem létezett és nem történt meg velem.

Képeket később teszek fel, de most a szerver nem a barátom... úgy tűnik.

Lesz még bejegyzés, de én már csak egy Oxford, utolsó hétvége és egy nagyon esetleges összefoglalóra gondoltam, ezért ha bárki bármit szeretne megtudni, kérdezni, kérni, akkor tegye meg... persze csak ha van még aki olvas :)

Sziasztok!